Téli éjjel történt, nem is olyan régen,
Mikor bágyadt holdfény patakzott az égen.
Bársony volt az égbolt, mély-tintafekete,
Rajta a csillagok morse-üzenete...
Tán soha nem volt még ilyen légüres csend,
Semmi nem szólt ott kint, és semmi idebent.
Hátha megárad az éjszaka forrása,
S mit rejthet a szellő dalos suttogása?
Én ott voltam akkor! Figyeltem és vártam.
Nem tehetek róla; hiszek a csodákban.
Hittem, hogy csillagom vet nekem egy szikrát,
S a szellő elmondja borzongató titkát...
Azon az éjjelen - bár ne tettem volna!
Felnéztem az égre, fel a bűvös Holdra,
Fel a végtelenbe! És akkor megláttam:
Sárkány szárnya lendült fenn az éjszakában.
Eltakarta a Holdat, minden csillagot!
Megvillant a szeme, s kiáltott egy nagyot.
Diadal-sikolya átégett a mennyen,
Visszhangozva végig fenn a végtelenben.
Ó, mesés teremtmény, hadd mehessek veled,
Hogy én is a képzelet gyermeke legyek!
Így kiáltottam én, és ő visszanézett...
Jaj, micsoda szemek! Micsoda igézet!
Nem felelt... elrepült... egyedül itthagyott.
Lehet, hogy örökre megbűvölt maradok.